Schubert örök érvényű zeneművére az ember halállal szembeni személyes viszonyának lehetséges formái keresik az utat az elengedés felé.

A vérnászban egy kétoldalú monodráma megfogalmazása a cél: két nő viszonyrendszerét felvázolni a háttérben megbúvó elkerülhetetlen véggel, melyben egyikük a végtelenül jelenlévő, a másik a pillanatban létező. Furcsa, jelenlétüknél fogva emberivé alakuló viszonyuk azt a lehetetlen helyzetet hozza létre, melyben az önálló akarat, a helyzet befolyásolásának kényszere ütközik a gyász egyetemes folyamatával. Az élet megfeleltetése a halállal, ahol a szabadság kényszere a rendszerrel megütközik.

„A két nőalak egyike ártatlannak tűnik, szerepe talán mindvégig az áldozaté (…). A másik női figura ugyanakkor mintha a sötétség honából táplálná magát, talán ő a halál, a csábító lidérc, a bűn, a kígyó, a féltékenység és hiúság, a férfi vagy nő, a szakadás maga. Olykor zavarba ejtően csábos nőt mutat, vagy épp kegyetlen elemi erőt, a más feletti uralomban örömét lelő figurát. (…)Szép és alattomos, mint egy húsevő növény. De van szárazjég, derengő titok is. A duettek mindkét irányba és mindkét előadótól ismételt mozdulatsoraiban (…) feltűnnek az expresszíven kapkodó karmozdulatok, gyakorta pontosan „a zene szenvedélyes fő dallamainak éles gesztusaihoz” igazítva.” (Péter Márta: Széteső háromszög, tanckritika.hu)