Üres színpad, sötét. Sehol semmi.
Bejön két hasonló. Hasonlóságuk veszélyes, könnyen azonosságnak tűnhet.
Semmi sem biztos, csak az, hogy kettőjük közül valamelyikük érintett.
Olyan, hogy „Mi”, nem létezik. Önálló entitások vagyunk, akik mindaddig megvagyunk magunkban, amíg utunkba nem akad egy „Másik”.
Onnantól fogva felek vagyunk. Önszerveződünk. Egymáshoz vonatkoztatjuk magunkat. Egy darabig...
Hogy két dolog maradéktalanul kiegészíti egymást, az legalább annyira valószínűtlen, mint az, hogy két dolog azonos.

„Önmagukban is működőképesek, magas a szabadságfokuk: két hasonló ’fajú’ és korú, egyenrangú fél. De nem egyformák: különböző a karakterük és a viselkedésük. A nemük is, bár ez nem hangsúlyos: hol fontosabb, hol meg nem – ettől izgalmas. Az ösztöneikre hallgatnak, de más készségekkel rendelkeznek, eltérő a belső ritmusuk: butó-lassúság, lágy, pontos, de kitörni képes, feszültséggel teli dinamizmus vs. a fizikai színház robusztusabb és akrobatikusabb mozdulatai.

Félhomály-táncuknak, szürkületizóna-kutatásuknak egyedi, filmes és képzőművészeti látásmódon átszűrt jellege, némi öniróniával oldott, groteszk és szürreális atmoszférája van…

… az egymásból kiinduló ’állapotváltozások’, az egymásra-vonatkoztatottság fenntarthatóságáról meglehetősen őszinte elemzést kapunk: nincs mindörökre szóló szövetség, csak időleges vágy- és érdekközösség, együttmozgás, dominancia-csikicsuki. … Az egyszerre pesszimista és realista létolvasat ’sötéttel’ kevert, de mégsem lehangoló: nem pszichologizál, nincs benne szentimentális önsajnálat – kitárulkozó és következetes. ’Hitelesíti’ az a néhány mégis célba érő, testet, partnert megtaláló mozdulat, gesztus és a rájuk ér¬ke¬ző sokszor bizonytalan, egyszerre igenlő és tagadó válasz.” (Százados László: Ideiglenes együttállások, Színház)