Az egész egy csattanással kezdődött: "...1985. március 7-én a Lenin krt. és a November 7. tér kereszteződésében piros jelzésnél kezdte meg áthaladását az úttesten, minek következtében a TH 13-31 frsz-ú Trabant személygépkocsi elütötte. A baleset következtében Zemlényi Zoltán 8 napon túl gyógyuló sérülést szenvedett..."

A fiú több métert repült, majd súlyos kómába zuhant. Heteken át az életben maradása sem volt biztos, aztán elkezdett visszatérni közénk. És egyre jobban zavarta, amit maga körül tapasztalt: a lesajnáló tekintetet, a szánakozó bánásmódot, de legfőképp azt, hogy a járásra és beszédre képtelen fiút automatikusan mindenki értelmi fogyatékosnak vélte - azt a fiút, aki a baleset előtt kenubajnok, dobos és szépségkirály volt... Ezért ZZ megfogadta, bármilyen keserves lesz is, újra "normális" emberré fog válni.

A gyógyulás lassú volt, fájdalmas és sokszor gyötrelmes. ZZ-nek újra kellett tanulnia járást, a beszédet - a hangképzéstől kezdve mindazt, amit átlagos esetben ösztönösen sajátít el a kisgyermek. A kommunikáció megkönnyítésére először egy saját maga által kitalált beszélőtáblát használt, majd jött az írógép és ennek eredménye, a híressé vált napló: ZZ nem tett mást, mint bal kezének egyetlen ujjával gépelve leírta mindazt, amit naponta érzett. A maga tizenöt éves stílusával, könnyed, lendületes formában. Aztán mire feleszmélt, a naplóból 70 ezer példányban eladott könyv, a könyvből pedig országos siker lett 1987-ben.

Zemlényi Zoltán a darabról:

“A Hoppárézimi ma már egy közel 30 éves történet. A könyv tulajdonképpen az 1986-os évem naplója. 16 éves voltam akkor. 16 évesen éltem át azt, hogy a jövőbe vetett álmaimnak egy szemvillantás alatt vége. Külső szemmel egy szánni való rokkant lettem, de belülről ugyanaz maradtam és ugyanazzal a szenvedéllyel próbáltam a sorstól visszakövetelni a jussomat, amit az addig eltelt években – még egészségesként – kiérdemeltem. A Hoppárézimi monodráma nekem azért fontos, mert ez az első színpadi megformálása a saját 16 éves gondolataimnak, kamasz érzéseim szavakba öntésének. Az 1990-től két évadon át nagy sikerrel játszott és a televízió által többször is sugárzott színdarabot azért volt könnyű külső szemmel néznem, mert a szövegkönyvet nem én írtam, bár a mű kétségkívül az én történetemet dolgozta föl. Most valószínűleg újra fogom élni az egész akkori érzésvilágomat, melyet olvasni is veszedelmes, előadva, a nézőtérről nézve viszont egyenesen horrorisztikus lesz számomra. Legalábbis megvan rá az esély. Ezért én izgulok a legjobban, hogy megnyíljon az időkapu és visszazuhanjak 1986-ba. Mert akkor jó eséllyel a nézők sem fognak úgy felállni a székükből, ahogy az elején beleültek. Ezt tehát nem újra műsorra tűzik, hanem ez lesz a virágpremier!”

Közönségtalálkozó az alkotókkal az előadás után.