Ott áll a Szűz a máglyára kötözve, még mielőtt a lángok elérnék, és ebben a valóságos szituációt felfüggesztő sokkhelyzetben a néző mintegy Johanna lelkében nézheti végig élete főbb történéseit. Különösség még, hogy fordított sorrendben peregnek le az események: az időben legkorábbit látjuk utoljára, mondhatni az ikonok fordított perspektívájával rokon ez a szerkesztési mód.
"Paul Claudel oratóriuma valójában azt a drámát idézi, mely Jeanne d’Arc szentté avatási perekor az egyház szívében lejátszódott. Ez a választás egyszerre jelentette Claudel számára a remekművet és az igazságot. Művében a szentség és a zseniális ihlet meredek sugara világítja át a történelem betűit. Kemény fény, dantei világítás. Bűn és szentség középkori, sőt Evangéliumi szókimondással kerül a helyére, ahogy az a középkori misztériumokban volt szokás, vagy ahogy azt a paraszti passiójátékokban tették." (Pilinszky János, Új Ember, 1964. augusztus 16.)
Arthur Honegger, a zeneszerző, úgy tudott alkotni Paul Claudellel, ahogyan arra mindig is vágyott. Korábban egy levelében azt írta, olyan együttműködésről álmodik, amely arra a teljeségre jut el, hogy a költő gyakran zenészként gondolkodik, a zenész pedig költőként. Így az egyesülésből születő mű nem egy sor hozzávetőleges ötlet és konszenzus véletlenszerű eredménye lesz, hanem egyetlen gondolat kétféle megközelítésének harmonikus szintézise.
