A zongoratrió műfaja minden túlzás nélkül a kamarazenei kifejezésmód egyik hangzásesztétikai csúcsteljesítményének mondható, így nem csoda, hogy a beethoveni életműben is jelentős helyet foglalnak el e darabok. Hogy egyebet ne mondjunk, első opusza is e zsánerben született, és a beszámolók szerint élete utolsó nyilvános szereplésén is 1811-es B-dúr trióját játszotta el – amelyben az érett analitikus tudás és a kedélyes életöröm párhuzamosan mutatja meg magát. Beethoven trióiban a hegedű, a cselló és a zongora biztos kézzel porciózott szólamai úgy olvadnak össze egyetlen, kifejező egységgé, hogy mindeközben mozgalmas jutalomjátékot is jelentenek mindhárom hangszeres művész számára. Ezt a modern közelítést, amely – különbözve például Haydn hasonló műveitől – immár szólista-kvalitást követel meg az előadóktól, egyenesen Beethovennek köszönheti a világ. Három nagyszerű művész garantálja, hogy a fentebb leírt csoda megszülessen. Keller András letisztultan elmélyült hegedűjátéka, Perényi Miklós csellista méltóságteljes zenei eleganciája és Várjon Dénes zongoraművész érzékeny muzikalitása és személyiségének összetartó ereje talál egymásra a pódiumon ezen az estén.

Műsor:

Beethoven: D-dúr trió, op. 70/1
Beethoven: Esz-dúr trió, op. 70/2
szünet
Beethoven: B-dúr trió, op. 97 („Főherceg”)

Keller András (hegedű), Perényi Miklós (cselló), Várjon Dénes (zongora)