Műsor:

Haydn: C-dúr oboaverseny (Hob.VIIg:C1) I. tétel
Előadja: Jenei Jázmin – oboa (felkészítő tanára: Soós Levente, tanára: Sándor Tímea)

Danzi: F-dúr fagottverseny (Nr. 2.) I. tétel
Előadja: Dulai Bátor Mihály – fagott (tanára: Tóth József)

Haydn: D-dúr zongoraverseny (Hob. XVIII/11) II-III. tétel
Előadja: Dávid Roland Mózes – zongora (tanára: Laskay Edit)

Crusell: f-moll klarinétverseny, (Op. 5) I. tétel
Előadja: Papp Máté – klarinét (tanára: Áchim Tibor)

Csajkovszkij: IV. (f-moll) szimfónia, op. 36.


Közreműködik: Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Kollár Imre


Az f-moll hangnemű, 1878-ban bemutatott  IV. szimfóniát Csajkovszkij patrónusának, Nagyezsda von Meck asszonynak ajánlotta. Mint minden jelentős művész, ő is saját magát, lelki önarcképét fogalmazta a partitúrába. Az alkotói folyamat egybeesett a zeneszerző magánéletének egyik nehéz periódusával. Vallomása szerint a mű kulcsa a terjedelmes első tétel, mely  a boldogság és az álmok kibontakozását akadályozó végzet, a sors zenei megjelenítése. A Canzona feliratú fájdalmas második tétel igazából az orosz románcok hangvételét idézi fel. A kezdő oboaszóló nagyívű dallama többször is elhangzik különböző hangszereken, mindig  más-más zenei textúrába illesztve. Különösen érdekes a következő Scherzo, melynek gerincét a vonóskar pengetve (pizzicato) szólaltatja meg, míg a trió részt a fa-, és rézfúvósok játsszák, felidézve egy falusi vigalom, illetve egy távoli katonai menetelés hangulatát. Ezután hatalmas kontrasztként, elsöprő erővel köszönt be a zárótétel, melynek jellegzetes témáját az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” kezdetű népszerű orosz népdal alkotja. Az erőteljes és diadalmas kicsengésű finálé – mintegy figyelmeztetésként – még visszaidézi a nyitótétel sors-motívumát is, majd rendkívül hatásosan, elsöprő erővel ér véget.

A zenetörténészek többsége egyetért abban, hogy a sokáig Joseph Haydn-nak tulajdonított, 1790 körül keletkezett C-dúr oboaverseny nem a nagy bécsi mester alkotása. A kutatók hasonlóságokat vélnek felfedezni a Bach fiúk, valamint Johann Stamitz és mások hasonló kompozícióival, a biztos szerzőséget illetően azonban nincs megnyugtató válaszuk. Ez a tény azonban mit sem von le a darab értékeiből, hiszen akárki is komponálta, alaposan ismerte az oboa kifejezési lehetőségeit és a klasszikus komponálás fortélyait. Az Allegro spirituoso nyitótétel szonátaformában iródott, a zenekari bevezetés után megszólaló témái kontrasztálnak egymással. Az oboa virtuóz futamait és harmóniafelbontásait szinte mindig a vonósok kísérik, a teljes zenekar a közjátékokban és átvezetésekben kap szerepet.

Az ún. „Mannheimi iskola” jeles szerzője, Franz Danzi csellistaként is sokat tett azért, hogy a fúvós hangszerek megtalálják állandó helyüket a klasszikus zenekar tagjainak sorában. Művei között ezért szép számmal találunk fúvós hangszerekre írott versenyműveket és kamaradarabokat is. Négy fennmaradt fagottversenye közül a legismertebb No.2-es F-dúr hangnemű.  Ennek kísérő szólamait a vonósok mellett fuvola, oboák, kürtök és a harsona játsszák.  A zenekari bevezetés, a lírai jellegű témák és a virtuóz részek közötti váltások, valamint színes harmóniai palettája révén a nyitó tétel Danzi művészetének különösen szép példája. Mindezek a tényezők elősegítik, hogy a szólista a legelőnyösebb módon bizonyíthassa hangszerének sokoldalú kifejezési lehetőségeit.

Joseph Haydn 1784-ben kiadott D-dúr zongoraversenyével egyfajta sajátos társadalmi igényt is kielégített. A korszak művelt arisztokratái és feltörekvő polgársága körében divat volt a hangszertanulás, de például Mozart versenyművei nehézségeik miatt jórészt elérhetetlenek voltak számukra. Felismerve ezt az igényt zeneileg értékes, mégis inkább könnyed, társalgási hangot megütő, úgynevezett „Liebhaber Concerto” született Haydn tollából, amely a mai napig a pályakezdő zongoristák kedvelt darabja. Népszerűségét formás nyitótétele, és középső, figurált Adagiója mellett leginkább Rondo all’Ungherese feliratot viselő zárótételének köszönheti. Az itt megszólaló ledületes rondótémát a 18. század Európája egzotikusan „magyaros” karakterűnek tekintette, noha ennek konkrét folklór vonatkozása nincsen.

Bernhard Henrik Crusell (1775-1838) svéd-finn származású klarinétos, zeneszerző a skandináv zenei élet – Jean Sibelius előtti időszakának – jelentős alakja. Előbb zeneelméletet és zeneszerzést tanult Stockholmban, majd Párizsban a Conservatoire-on Gossec és Berton mellett fejlesztette tudását. Nemcsak saját célokra, hanem fúvós kollégái számára is komponált versenyműveket és kamaradarabokat.  Klarinétversenyei közül az f-moll hangnemű, „Grand Concerto” alcímet viselő a legismertebb. Az 1815-ben született mű ajánIása I. Sándor orosz cárnak szól, hálából Crusell szentpétervári látogatása során nyújtott kegyeiért. Három tételének elrendezése klasszikus, melyekben időnként észrevehető Beethoven hatása is. Az első Allegro tétel zenekari bevezetése után, a klarinét megjelenésekor az addig drámai hangvétel, a nagy ugrások és a virtuóz szakaszok ellenére, líraivá válik.  A nyitótétel a szokásos szólókadencia elhangzása után nem az alaphangnemben, hanem dúr tonalitásban zárul. Crussel versenyművének minden ütemében bizonyságát adja zeneszerzői tehetségének, de a klarinétszólam kidolgozottságából következtethetünk rendkívüli előadóművészi képességeire is.