Móricz itt most nem bírál, nem mond erkölcsi ítéletet, nem erőlteti a nagy életproblémákat. Csak visszaemlékszik egy olyan világra, amely Atlantiszként süllyedt el az idők tengerében s úgy maradt az emlékezetben, mint a boldog jólét, a könnyelmű vidámság kora.

Egy ház tele tájképekkel és csendéletekkel. Egy ház, amelynek hatalmas ablakán keresztül a kommunizmus mementói, a blokkok látszanak. Egy ház, amelyben a melankólia ugyanúgy helyet kapott, mint a valóságosnak tetsző álomképek. Egy ház, amely bontásra vár…