Természeti környezetünk az ember munkálkodása révén oly erősen megváltozott, hogy ma már számos tudomány az ember és környezete egyensúlyának megbomlásáról beszél, illetve ezen egyensúly helyrehozataláról elmélkedik. Nagyszüleink korában még nem járt szemeteskocsi, ma pedig ellep bennünket a hulladék. Hogyan lehetséges ez? A népi kultúra együtt élt a természettel, mindennemű környezeti dolgot kategorizált és haszna szerint értékelt. A kukoricát azért ültették, mert takarmány volt, de egyéb részei sem vesztek el. Szára takarmány, a lerágott szár tüzelő lett, csuhéjából szőlőkötöző vagy más fonadék készült. Botjával mázolták a szoba-konyha földjét, csutkája, töve-gyökere a tüzet táplálta. Amikor tavasszal összeszedték, még a tűz után visszamaradó hamu és pernye sem ment veszendőbe. A disznótrágyába keverték, és mint „házi trágya”, visszajutott a szántóföldre. A parasztság minden más tárggyal, dologgal, képződménnyel is így tett: nem pazarolta el, hanem a végső megsemmisülésig hasznosította, mindig újabb szerepkörbe állítva. Ha már végképp nem tudott vele mit kezdeni, feltöltötte vele az árkokat vagy eltüzelte. A modern kultúra új anyagaival azonban kihívást jelent számára. A műanyag és gumi elözönli életterünket, többszöri felhasználás után is szemétként marad vissza. Az előadás a hagyományos népi kultúra környezetét szemlélteti, ahogy a modern ipari világ előtt létezett, valamint az új anyagokhoz való hozzáállását (azokat is felhasználja és hasznosítja). Kitér továbbá a városi társadalomban tapasztalható újrahasznosításra is.