Közreműködik: Ránki Dezső – zongora / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Kollár Imre

J.S. Bach billentyűs szóló-versenyműveiből hetet tartunk számon, ezek közül néhánynak az eredetisége azonban nem egyértelmű. D-dúr hangnemű billentyűs versenyművét lipcsei időszaka alatt komponálta - valószínűleg 1738 körül - amikor a Collegium Musicum koncertjeit irányította a Zimmermann kávéházban. A concerto az E-dúr hegedűverseny (BWV 1042) átdolgozása, amelyet a szerző még 1730 előtt, kötheni működése idején komponált. Az új billentyűs változat szólóját maga Bach, vagy valamelyik fia játszhatta. Első tétele hármas (A-B-A) tagolású, amely szinte szonátaformájúvá alakul. A lassú tételben a szólóhangszer nemesen elegáns dallama a vonósok chaconne-szerű basszusa fölött bontakozik ki. A finálé során a ¾ metrumú pergő rondótéma kontrasztos epizódokkal váltakozik.

A népszerű d-moll concertóról is elterjedt az a vélekedés, hogy egy elveszett, hegedűre írt versenymű átirata. A legfrissebb kutatások viszont arra a következtetésre jutottak, hogy a darab eredetileg egy orgonaverseny lehetett, amelyet Bach lipcsei tartózkodásának első évében komponált. Ezektől a körülményektől függetlenül a versenymű tömör szerkesztésével, melodikus gazdagságával, és a szólóhangszer számára kínált lehetőségével a barokk irodalom egyik legnagyszerűbb alkotása. Szerkezete Allegro-Adagio-Allegro, a kíséretet vonószenekar és a continuo látja el.

Bartók Béla Concerto című zenekari műve nemcsak a szerző pályájának egyik csúcspontja, hanem egyben az 20. századi zenetörténet mérföldköve is. Egyensúlyt teremt a hagyomány és az újítás között, zenei világa intellektuálisan gazdag és érzelmileg megragadó. Az öt tételből álló mű 1943-ban keletkezett, amikor Bartók már emigrációban élt az Egyesült Államokban. A komponálásra a felkérést Serge Koussevitzky, a Bostoni Szimfonikus Zenekar karmestere adta az éppen súlyos betegségből lábadozó zeneszerzőnek. A Concerto cím arra utal, hogy a zenekar egyes hangszercsoportjai a barokk concerto grosso gyakorlatához hasonlóan versengenek, felelgetnek egymással. Első tétele során sötét, titokzatos bevezetés után hirtelen energikus gyors rész következik, amelyben bartóki módon ötvöződik a klasszikus forma, a népi ihletés és a ritmikus erő. A második tétel a hangszerpárok dialógusára épül, 2-2 fagott, oboa, klarinét jelenik meg egymás után, különféle karakterrel és hangköztávolsággal. A zene fokozatosan teljesedik ki a tétel közepén megszólaló fúvós korálban. A mű tengelyében álló, egyfajta gyászzenének is tekinthető Elégia sötét, melankolikus hangvételével a haza elvesztésére és a háború pusztításaira utal. A Megszakított közjáték címet viseli a könnyed, táncos hangvételben kezdődő negyedik tétel, melyet hirtelen groteszk zenei anyag szakít meg. Ez egyesek szerint utalás Sosztakovics 7. szimfóniájára, míg mások Lehár Víg özvegyének egyik dallamát vélik felismerni. A virtuóz Finale szintetizálja a korábbi tételek hangzásvilágát. Energikus ritmika, népzenei elemek, polifon szerkesztésű részletek és bravúros zenekari hangszerelés jellemzik Bartók remekművének zárótételét.

– baljos –