Kapcsolatainkban szerepeket játszunk, amelyek számunkra előnyösek. De vajon meddig kényelmes egy szerep és mikor válik önmagunk számára is terhessé? Csalódni valakiben fájdalmas dolog. De vajon nem azért csalódunk, mert olyan tulajdonságokkal ruháztuk fel a másik embert, melyek csak a képzeletünkben éltek? A másik embert miért nem akarjuk igazán megismerni és olyannak látni, amilyen, azért szeretni, amilyen? Miért alkotunk skatulyákat, amikbe belegyömöszöljük és bezárjuk? Vagy éppen önmagunkat zárjuk ketrecbe, amikor lefektetjük egy kapcsolat szabályait? Ha egy nő otthagyja a családját, hogy rátaláljon önmagára, az helyeselhető individualizmus, botrányos feminizmus, vagy felelőtlen önzés? Az, hogy korábban idillinek tartotta házasságát, az naivitás, vagy az önérdek kényelmessége?

Ibsen Nóra című darabja máig érvényes kérdéseket feszeget. Szerzője számára pedig – akit a polgári dráma megteremtőjeként tisztelnek – 1879-ben meghozta a világhírt.